Diákságom kezdete Kubában volt, ahol 1 évig voltam a Havannai Egyetem hallgatója az 1985/1986-os tanévben.
VIP-ségem nem magában az egyetemen belüli státuszomban fejeződött ki:
- bekerülésem felvételi vizsga nélkül történt, de ugyanez vonatkozott minden átlagkubaira – a kubai rendszer az, hogy mindenkit felvesznek, majd az első év során kirúgják az emberek 80 %-át,
- az oktatás teljesen ingyenes volt (beleértve a tankönyveket is), de ez is mindenkinél ugyanígy volt.
Sokkal inkább az volt nálam és minden külföldinél a sajátos, hogy még a legszegényebb külföldinek is sokszoros életszínvonala volt az átlag kubaihoz képest. Még a messze legcsóróbb orosz hallgatóknak is voltak olyan lehetőségeik, melyekről a kubai csak álmodhatott. Nekem is volt egy orosz áévfolyamtársam. Pedig ő diákszálláson lakott, igaz, nemzetközi diákszálláson, de ez nem volt sokkal jobb az átlag kubai diákszállásnál, azaz pl. ott is csak naponta pár órán keresztül volt víz, s az áram is időnként elment. Viszont mint külföldi bemehetett kubaiak számára tiltott helyekre, pl. hozzáfért a szocialista külföldiek számára fenntartott boltokhoz, ahol a választék szerény volt ugyan, de magasan jobb, mint egy átlag üzletben. S ha – illegálisan – dollárhoz jutott, azt szabadon elkölthette, míg egy kubai esetében bűncselekménynek számított az idegen valuta birtoklása.
Annyira botrányos volt a szintkülönbség a kubaiak és idegenek között, hogy pl. a lányok esetében messziről felismerhetők volna az eltérések. S bármennyire is szerény próbált lenni valaki, akkor is kiütközött viszonylagos gazdagsága.
Én baromira utáltam a kedvezményezettek oldalán állni, részük lenni, de ez státuszomon nem változtatott persze. Az pedig csak súlyosbította volna a helyzetemet, ha kedvezményezettként látványosan kiálltam volna a „pórnép” mellett: ez pont ugyanolyan gyomorforgató lett volna, mint amikor Diana hercegné vagy valamilyen mai halivúdi celeb látványosan jótékonykodni próbál.
Én a magam részére a lelki problémát úgy oldottam meg, hogy hallgattam, nem szólaltam meg ebben a kérdésben, s lehetőleg titokban éltem meg kedvezményezetti státuszomat. Tudom, ez se az ideális megoldás, de talán a legkisebb rossz.
Az első két hónapban én voltam a legzárkózottabb hallgató, aztán pedig – s egyre növekvő mértékben – a szerelmi életem lefoglalta időm nagy részét. A szerelmi élet legalább olyan, amiben alapszinten mindenki egyenlő: padon csókolózni és elbújni szexre mindenki tud, függetlenül anyagi helyzetétől. De még itt is könnyebb a kedvezményezettnek: oda is elviheti a szerelmét, ahová más nem, s olyan ajándékot is adhat neki, ami csak álom más számára.
Ami máig bennem van: gyűlölöm a helyzetükkel kérkedő kedvezményezetteket. Pedig ma ez a kérkedés egyenesen pozitívumnak számít a vezető liberális eszme szerint. Bár most már, idősebben, inkább sajnálom őket.