Azért szeretem az intelligens és őszinte ellenfeleket hallgatni, mert mindig az érdekelt elsősorban, vajon mi is van a lelkükben. Vallom ugyanis, nagyon kevés az olyan ember, aki tudatosan rosszat akar, ez szinte sose fordul elő, érzelmi túlfűtöttség állapotán kívül, amikor a vak bosszú az egyetlen motiváló erő. Olyan a valós életben nemigen van ugyanis, hogy „elhatároztam, megpróbálok gazember lenni” („I am determined to prove a villain„), ahogy ezt a a jövendő III. Richard mondja Shakespeare-nél.
Íme egy interjú az ex-püspök Beer Miklóssal, aki talán a legferencistább a magyar katolikus főpapságból. Eléggé őszintén beszél a volt püspök, sok minden megtudható szövegéből. Kicsit hevesebb lelkületű keresztényeknek nem javaslom a teljes anyagot azonban, mert esetleg heves dührohamot okoz náluk. De íme, az autizmus kevés pozitívumainak egyike: képesek vagyunk a legidegesítőbb dolgokat is figyelmesen végighallgatni, lelki sérülés elszenvedése nélkül, szenvtelenül konstatálva a tényeket. Máskor nagy baj, hogy kizárjuk magunkat a világból, de ilyenkor kifejezetten hasznos, hogy képesek vagyunk magunkat semleges megfigyelővé tenni a világgal szemben.
Letisztítva az udvarias félrebeszéléstől íme ki is derülnek a ferencizmus legbelső mozgatórugói:
- szép dolog volt a mi eredeti tanításunk, de mivel senki se tartja be, sőt komolyan se veszik, így a csatát elbuktuk, ma már a dédnagymama cserépedénye a nappali polcára való dísznek, a konyhában nem használjuk,
- persze dicséretes, ha valaki saját magára nézve betartja ma is a szép régi tanítást, időnként sóhajtozva megcsodáljuk mi is a cserépedényt azért, hogy be szép is volt az, de meglepődünk, ha a szomszéd most is hasonlóban főz,
- de legalább mentsünk a menthetőt, ne haragítsuk magukra a világot elavult tanításunkkal, hisz elszáguldott mellettünk az idő, hanem inkább mondjuk mindig azt, amit a világ éppen hallani akar, mondjuk azt, hogy a duplán bevont alumínium edény is cserépedény „szellemi” értelemben, sőt az igazi cserép a nem-cserép,
- eleve azt mondta Isten, a szeretet a legfőbb parancsolat, igaz, hogy azt sose mondta, hogy szeressük a rosszat, sőt az ellenkezőjét mondta, de mi csináljunk úgy, mintha ezt mondta volna, ezzel tapsviharunk lesz mindenkinél, aki eddig az ellenségünknek tekintett minket, szeressük a rosszul főző embert, dicsérjük meg a rossz főztét,
- s a legfontosabb: aki ragaszkodik mégis az eredeti tanításhoz, azt átkozzuk (a szeretet jegyében persze), hogy gyűlölködő ember.
Tulajdonképpen tiszta eszmerendszer, világosak az alapjai. Egyetlen dolog nem világos: mire jó ez az egész? Ez kb. olyan, mintha alakítanánk egy bélyeggyűjtő klubot, mely rendszeresen összeülne és foglalkozna sok mindennel, de bélyegekkel soha.
Ha nagyon rosszindulatú lennék, azt mondanám: elment egy Ferenc álnevű fiatal papnak, lassan kiábrándult, de már beleragadt a szerepbe, máshoz nem is ért, szóval akkor legalább igyekszik saját cinikus világképéhez igazítani a papságot, hogy megnyugodjon lelkiismerete. S – hozzáteszem – ez még az enyhébb magyarázat.