Furcsa hatás

By | 2021-06-01

A német nyelv nem tudta a magyart kiszorítani, bár erre minden esélye megvolt a XIX. sz. elején.

Van viszont máig számos vonás, ahol a német – bár az angol miatt egyre gyengülőbben – hat a magyar nyelvhasználatra.

Régi szokásom, hogy néha az emberek beszédébe úgy hallgatok bele, hogy nem a szavak értelmét nézem, hanem csak a kiejtést.

Három legfontosabb megfigyelésemet osztanám meg.

Az első kihalóban van, de idősebb nemzedékeknél még aktív. Az st-/sp- kezdetű idegen szavakat ma már – angol hatásra – a magyar fiatalok [szt]/[szp] alakban ejtik. De az idősebbek bizony [st]/[sp]-t mondanak, akkor is, ha ez helytelen. Magyarázat: a németben ez így van, de csak a németben. Régebben bejött idegen nevek esetében ez mára rögződött is, lásd Svédország fővárosa minden más nyelven [sztokholm] vagy valami ehhez hasonló, csak magyarul [stokholm].

A németnek van egy olyan sajátossága, hogy gyakrabban zöngésít, mint a magyar. A magyar kizárólag akkor zöngésít egy zöngétlen mássalhangzót, ha az zöngés mássalhangzó előtt áll, s az illető zöngétlen hangnak van zöngés “párja” (kivéve ha ez utóbbi hang a “v” – ez nem zöngésít), pl. a “képzel” szó ejtése [kébzel].

A németben viszont a zöngétlen réshangok zöngésednek magánhangzók között is (a magánhangzók mindig zöngések). Pl. a német “utaz” szó gyöke “reis”, itt az “s” ejtése [sz], míg a reisen alakban már [z], mivel magánhangzók között van.

A magyarban mindez teljesen ismeretlen, simán lehetnek magánhangzók között zöngétlen réshangok, lehet “f”, “s”, “sz”, ezekből nem lesz soha “v”, “zs”, “z” a magánhangzók hatására. Sőt egyszerre lehet mind a kettő, jelentésmegkülönböztető szereppel, lásd “ezek” és “eszek”, ezeket élő magyar ember sose keveri össze.

Viszont az idegen szavak bejövetele esetében már aktiválódik a német modell tudat alatt. Talán a legjobb példa erre 20 évvel ezelőtt volt, amikor megjelent a boltokban a Dosia márkanevű mosópor. Ejtése nem lett [dosia], mert a magyar ember felismeri, ez valami idegen szó, azaz az “s” az nem [s], viszont az elvárható [sz] se lett az ejtése, hanem [z], ráadásul még az a német sajátosság is mejelent, hogy a nyitott szótagok meghosszabbodnak (ami szintén nem jellemző a magyarra), így az ejtés egyenesen [dózia] lett. Pont ahogy nagyjából az átlag német ember mondaná.

Hozzáteszem: a korábbi időkben a s-zs átmenet is gyakori volt, ennek bizonyítéka pl. a bibliai Józsua/Józsué próféta magyar neve, mely az eredetiben nem [zs], hanem [s]. Ma már ez azonban nem aktív, az új idegen szavaknál nem zajlik ez le, pl. az Auchan neve a cég bejövetelekor kis vacilálás után [ósan] lett, nem lett belőle [ózsan].

A harmadik jelenség szintén aktív. A “néma h”. A németben a “h” szerepe négyes:

  • a magyar h-t jelöli,
  • a megelőző magánhangzó hosszúságát jelzi,
  • néma, csak történelmi okokból írják ki (leginkább a “th” kombináció részeként),
  • “ph” kombináció része, csak idegen szavakban.

Na most, amikor egy magyar idegen szóban h-t lát, német módra gondolkodik róla. Ha “szokatlan” helyzetben lát h-t, akkor azt hiszi, az a h néma. Erre két vicces példa:

  • az összes létező indiai név: az indiai nyelvek egyik sajátossága a sok hehezetes mássalhangzó, gyakorlatilag minden “normál” mássalhangzónak van hehezetes “verziója” is, ezek önálló fonémák – Mahatma Gandhi vezetéknevének ejtése tehát [gandhi] és nem [gandi],
  • amikor 2008-ban dúlt az oszétiai háború, sokszor előkerült a dél-oszét főváros neve: Chinvali vagy Chinval (oszétül: Цхинвал) – nos, itt 2 tábor alakult ki, a fiatalabbak azt mondták, angolos alapon, hogy [csinvali], míg az idősebbek azt, hogy ez [cinvali], páran továbbgondolva egyenesen a [kinvali] alakra jutottak, pedig a tényleges ejtés [chinvali].

Mindez azért is érdekes, mert ma a német nem egy igazán beszélt idegen nyelv a magyarok körében. Mégis van valamilyen minta, ami máig hat, a német nyelv ismerete nélkül is.

emlékmű Chinvalban