A német nyelv nem tudta a magyart kiszorítani, bár erre minden esélye megvolt a XIX. sz. elején.
Van viszont máig számos vonás, ahol a német – bár az angol miatt egyre gyengülőbben – hat a magyar nyelvhasználatra.
Régi szokásom, hogy néha az emberek beszédébe úgy hallgatok bele, hogy nem a szavak értelmét nézem, hanem csak a kiejtést.
Három legfontosabb megfigyelésemet osztanám meg.
Az első kihalóban van, de idősebb nemzedékeknél még aktív. Az st-/sp- kezdetű idegen szavakat ma már – angol hatásra – a magyar fiatalok [szt]/[szp] alakban ejtik. De az idősebbek bizony [st]/[sp]-t mondanak, akkor is, ha ez helytelen. Magyarázat: a németben ez így van, de csak a németben. Régebben bejött idegen nevek esetében ez mára rögződött is, lásd Svédország fővárosa minden más nyelven [sztokholm] vagy valami ehhez hasonló, csak magyarul [stokholm].
A németnek van egy olyan sajátossága, hogy gyakrabban zöngésít, mint a magyar. A magyar kizárólag akkor zöngésít egy zöngétlen mássalhangzót, ha az zöngés mássalhangzó előtt áll, s az illető zöngétlen hangnak van zöngés „párja” (kivéve ha ez utóbbi hang a „v” – ez nem zöngésít), pl. a „képzel” szó ejtése [kébzel].
A németben viszont a zöngétlen réshangok zöngésednek magánhangzók között is (a magánhangzók mindig zöngések). Pl. a német „utaz” szó gyöke „reis”, itt az „s” ejtése [sz], míg a reisen alakban már [z], mivel magánhangzók között van.
A magyarban mindez teljesen ismeretlen, simán lehetnek magánhangzók között zöngétlen réshangok, lehet „f”, „s”, „sz”, ezekből nem lesz soha „v”, „zs”, „z” a magánhangzók hatására. Sőt egyszerre lehet mind a kettő, jelentésmegkülönböztető szereppel, lásd „ezek” és „eszek”, ezeket élő magyar ember sose keveri össze.
Viszont az idegen szavak bejövetele esetében már aktiválódik a német modell tudat alatt. Talán a legjobb példa erre 20 évvel ezelőtt volt, amikor megjelent a boltokban a Dosia márkanevű mosópor. Ejtése nem lett [dosia], mert a magyar ember felismeri, ez valami idegen szó, azaz az „s” az nem [s], viszont az elvárható [sz] se lett az ejtése, hanem [z], ráadásul még az a német sajátosság is mejelent, hogy a nyitott szótagok meghosszabbodnak (ami szintén nem jellemző a magyarra), így az ejtés egyenesen [dózia] lett. Pont ahogy nagyjából az átlag német ember mondaná.
Hozzáteszem: a korábbi időkben a s-zs átmenet is gyakori volt, ennek bizonyítéka pl. a bibliai Józsua/Józsué próféta magyar neve, mely az eredetiben nem [zs], hanem [s]. Ma már ez azonban nem aktív, az új idegen szavaknál nem zajlik ez le, pl. az Auchan neve a cég bejövetelekor kis vacilálás után [ósan] lett, nem lett belőle [ózsan].
A harmadik jelenség szintén aktív. A „néma h”. A németben a „h” szerepe négyes:
- a magyar h-t jelöli,
- a megelőző magánhangzó hosszúságát jelzi,
- néma, csak történelmi okokból írják ki (leginkább a „th” kombináció részeként),
- „ph” kombináció része, csak idegen szavakban.
Na most, amikor egy magyar idegen szóban h-t lát, német módra gondolkodik róla. Ha „szokatlan” helyzetben lát h-t, akkor azt hiszi, az a h néma. Erre két vicces példa:
- az összes létező indiai név: az indiai nyelvek egyik sajátossága a sok hehezetes mássalhangzó, gyakorlatilag minden „normál” mássalhangzónak van hehezetes „verziója” is, ezek önálló fonémák – Mahatma Gandhi vezetéknevének ejtése tehát [gandhi] és nem [gandi],
- amikor 2008-ban dúlt az oszétiai háború, sokszor előkerült a dél-oszét főváros neve: Chinvali vagy Chinval (oszétül: Цхинвал) – nos, itt 2 tábor alakult ki, a fiatalabbak azt mondták, angolos alapon, hogy [csinvali], míg az idősebbek azt, hogy ez [cinvali], páran továbbgondolva egyenesen a [kinvali] alakra jutottak, pedig a tényleges ejtés [chinvali].
Mindez azért is érdekes, mert ma a német nem egy igazán beszélt idegen nyelv a magyarok körében. Mégis van valamilyen minta, ami máig hat, a német nyelv ismerete nélkül is.
