Vágó István halálával kapcsolatban megint előjött a ballib hiedelem, miszerint az ő halottaiknak speciális tisztelet jár.
Egyenesen azt olvastam „minden nornális ember megrendül bárki halálakor”. Ami egy marhaság. Én pl. csak a következő esetekben szoktam megrendülni más halálakor:
- az illetőt személyesen ismertem,
- az illetőt személyesen nem ismertem, de pozitív embernek tartottam,
- az illető tragikus körülmények közt halt meg,
- az illető túl fiatalon halt meg.
Amikor egy vadidegen hal meg, öregkorban, normál körülmények között, ráadásul az illetőhöz nem fűzök semmilyen pozitív érzelmet, akkor nem rendülök meg. Egyszerűen tudomásul veszem a halálát, s pont.
Bárkinek a szidását halála alkalmából persze abszurdnak és erkölcstelennek tartom. Ha valakit nem szerettem, akkor hallgatok halálakor, s későbbra halasztom élete nyilvános értékelését.
Amikor viszont egy közéleti szereplő hal meg, ott igenis helye van élete értékelésének már halálakor is. Ez nem modortalanság, nem erkölcstelenség. Örülni, hogy meghalt persze nem szép dolog, még akkor se, ha az illető káros egyén volt.
Hozzáteszem, a ballibek se tesznek másként. Amikor egy nekik nem tetszó ember hal meg, javában átkozódnak, sőt örülnek, s erre büszkék, ez szerintük „civil kurázsi”.
Ami konkrétan Vágót illeti, nincs hozzá különösebb érzelmem. Egyszer kezet fogtam vele, amikor játszottam a LÖIM magyar verziójában 2001-ben, ennyi az egész. Sokkal pozitívabbnak tűnt egyébként, mint a képernyőn. Közéleti személyként meg egy fanatikus liberális és egy önmagának ellentmondó szcientista volt, olyan elavult XIX. századi materialista elképzelésekkel.
A magyar politikai életben nem volt fontos szerepe, fanatikus ateizmusával meg leginkább azokat segítette, akik ellen harcolt.
