Az első filozófusok.
Mivel Platónnál sokszor szóba kerülnek a kora előtti filozófiai elképzelések, szükséges egy alapvető tájékoztatás a témáról.
Nem írnék azonban részletesen, mert mindez megtalálható bármelyik filozófiatörténeti könyvben. Csak a fő irányzatokat említeném meg, azok szerintem legfontosabb releváns jellemzőivel.
Az összes ide tartozó korai gondolkodó esetében a gond az, hogy nem vagy alig maradtak fenn írásaik. A legtöbb esetben csak mások elbeszélésében találunk leírásokat róluk, jobb esetben ezek idézeteket is tartalmaznak. Ezek tanulmányozásához az alapmű Hermann Diels Die Fragmente der Vorsokratiker című műve, mely az összes hasonló töredéket tartalmazza. A művet Diels tanítványa Walther Kranz folytatta. Veztéknevük kezdőbetűi alapján a mű egyetemes jelzése DK, ami nem azonos Gyurcsány pártjával. A mű létezik angol fordításban is, más nyelvről nem tudok. Én viszont nem ezt a hatalmas művet használtam, hanem Kirk és Raven The Presocratic Philosophers – A Critical History with a Selection of Texts című művét, mely csak a legfontosabb szerzők legfontosabb szövegeit tartalmazza.
A fő kérdések:
- miből és miért van, lett a világ?
- a világban tapasztalható sok dolog hogyan lett és miből?
- a dolgok hogyan lehetnek egyszerre állandóak és változók?
Az összes korai filozófusra jellemző a világközpontúság. Míg a modern kori filozófia leginkább az emberből indul ki, a premodern kor pedig Istenből, addig ez a legkorábbi filozófia a mindenségből. Ennek hatása az is, hogy ezek a filozófusok olyan kérdésekkel is foglalkoznak, melyek a mai fogalmaink szerint abszolút nem filozófiai kérdések.
A milétosziak az elsők. Őket monista természetfilozófusoknak szokták tekinteni. Azaz a természet megfigyeléséből igyekeznek levonni következtetéseket, a természetfelettit tagadják, s egyetlen alapalkotóelemre gondolják visszavezetni a mindenséget. Tehát a sokféleséget nem tagadják, de azt visszavezetik egyetlen lényegre.
Bár nem tagadják az isteneket, azokat az anyagi világ részének tekintik, az istenek egyfajta szuperhősök csupán, nem a valóság okai. A valóság oka saját magában van, az anyag tulajdonsága, hogy örökké való, nem keletkezett, mindig létezett, továbbá egyfajta rendben létezik, azaz van egyfajta természetes világrend, melynek alapja az, hogy a dolgoknak lelkük van. Ez hatalmas változás a korábbi korokhoz képest, amikor az emberek abban hittek, a világban nincs rend, hanem az valamiféle káosz. A világrend fenntartásának módja lehet: a világ körbeölelése, ezáltal korlátozása, a jelenlét mindben, s a későbbi létezés szabályainak meghatározása már az alapállapotban.
Legfontosabb alakja Anaximandrosz. Anaximandrosz arra jutott, nem lehet mindennek az alapalkotóeleme egy ma is létező valami – ahogy ezt az irányzat két másik fő képviselője, Thalész és Anaximenész hiszik -, hiszen akkor miért vannak más dolgok is rajta kívül, miért nem alakul át minden más dolog ezen egyetlen alapelemmé. Anaximandrosz így egy absztrakcióval élt, azt mondta, mindennek az alapja a „határtalan” nevű meghatározatlan dolog, ami egyetlen ma létező anyaggal se azonos.
Anaximandrosz azt mondja, az eredeti ősállapotban minden az örökké mozgó „határtalan” volt, majd az, saját belső sajátosságainak köszönhetően szerveződött a mai ismert anyagokba, ebből lettek az istenek és az istenek világa is. A „határtalan” tartalmazott mindent, egymásnak ellentétes dolgokat is, melyek aztán függetlenedtek tőle. A világrend célja pedig ezen ellentétes dolgok egyensúlyának fenntartása.
Ami Thalészt illeti, a víz nemcsak őselem, hanem ma is a világot körülvevő anyag nála. Az alap itt nemcsak mitológiai, hanem empirikus is. A korban már ismertek voltak az ősleletek, köztük tengeri állatok maradványai, melyekre a tengerektől távol bukkantak. Továbbá Mezopotámiában történeti tapasztalat volt a víz visszahúzódása, tulajdonképpen a mezopotámiai magaskultúra létrejötte reakció volt a lassú száradásra.
Anaximenész esetében a levegő elem határtalan, s az egyben a világrend lelke is.
A püthagoraszi iskola fő alakja természetesen Püthagorasz, aki Anaximandrosz tanítványa volt. Tőle vette át a „határtalan” alapalkotóelemet, mely mellett azonban az üresség is alapalkotóelem. A két alapalkotóelemből nem csak az anyag van, hanem a szellem is, mind az anyag, mind a szellem halhatatlan, de a szellem magasabb rendű anyagnál.
A határtalan úgy vált konkrét dolgokká, hogy magába szívta az ürességet, így a határtalan az üresség által elválasztott dolgokká lett, azaz a „határtalan” az anyag, míg az üresség annak formáját eredményezi, mely folyamat elvi alapja a matematikai szabályosság, mely harmóniában tartja a mindenséget.
Alapelvek:
határ – határtalanság,
megnyilvánulásai:
páratlanság – párosság,
egység – sokaság,
nyugalom – mozgás,
jó – rossz,
stb.
A dolgok azonosak a számokkal. A pontok testeket alkotnak, a pontoknak van kiterjedésük. Az egyes testek közti különbség oka az, mennyi ürességet foglalnak magukban. Ez, érdekes módon, azonos a mai tudományos nézettel, mely szerint pl. minden egyes hidrogénatom 99,999 %-ban üresség.
Az ember kettős lény: teste az anyagból van, lelke a szellemből, ez utóbbi halhatatlan. A lélek testet vált halál után.
Alkmaión, Pütagorasz tanítványa alkalmazta az egyensúly elvét az egészségre.
Philolaosz szerint az egy a páros és a páratlan egyszerre (az ókori görögök eleve az egyes számot nem tekintették számnak).
Ez így azt hiszem egyfajta kategórialapú monizmusnak tekinthető.
Az epheszoszi iskola, s annak legfontosabb képviselője, Hérakleitosz. Ő is egyetlen alapalkotóelemet keres, mint a milétosziak, azonban azt nem egy konkrét dologban, hanem egy elvben, a változásban találja meg. Viszont csak az tud változni, aminek van önazonossága is, hiszen ha ez nincs, nem beszélhetünk arról, hogy egy adott dolog változik, ebben az esetben az egyes dolgok csak mindig egy pillanatra léteznének, míg helyüket átveszi valami más dolog. Ez abszurdum lenne, a folyamatos változás tehát nem véletlenszerű, hanem egyfajta belső rend eredménye, e rend alapja az, hogy minden egy, mely magában tartalmaz mindent és annak ellentétét is.
Érzékeinkkel felfogjuk az anyagi világot, mely örökké való, nincs kezdete vagy vége – alapja a tűz, ill. annak kialvó formái: a föld és a víz -, viszont állandó átalakulásban van, míg lelkünkkel fel tudjuk fogni a logosznak nevezett belső rendet. Ez a logosz meghatározza mind az anyagi világot, mind az emberi lelkeket. A logosz Isten, de ez az Isten nem a világtól külön álló entitás. A világ ciklikusan változik a tökéletesség és a káosz között, az emberi lélek maga is idomulni tud bármelyikhez, ha a szeretet vagy a gyűlöletet választja. A tökéletes lélek egyesül Istennel, nem világos azonban, hogy ez a keleti vallások mintájára az egyéniség elvesztését is jelenti, vagy keresztény módra a megmaradását.
Ez az első olyan elképzelés, mely értelmezhető a keresztény istenképhez hasonlóként. Bár ez az istenkép nem transzcendens, hanem az anyagi világban van meg, már nem is az anyag belső sajátossága. világ ezen alapelvét Hérakleitosz logosznak nevezi, amit a keresztény teológia is átvett. Érdekes véletlen: János evangéliumát – melynek első mondata a görög eredetiben tartalmazza a logosz szót szintén Epheszoszban írták, csak persze kb. 600 évvel Hérakleitosz után: Ἐν ἀρχῇ ἦν ὁ Λόγος, καὶ ὁ Λόγος ἦν πρὸς τὸν Θεόν, καὶ Θεὸς ἦν ὁ Λόγος. – a magyar fordítás szerint: Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. – a magyar fordítás az „ige” szót használja a görög „logosz” szóra.
Róla még itt.
Az eleai iskola legfőbb képviselője Parmenidész. Nála az előbb említett egy már nem csupán minden dolgok lényege, hanem az egyetlen létező is, melyhez képest minden más látszat. Írtam itt is a témáról.
Ez így teljes szakítás a természetfilozófusokkal, hiszen ha a világ csak látszat, azon keresztül nem ismerhető meg a valódi létező. Míg a természetfilozófusok a tapasztalatból akartak levonni következtetések, a eleai iskola az ellenkezőjét vallja: csak a tiszta értelem alkalmas következtetések levonására. Az a legtisztább monizmus.
A lét egyenlő a létező létezésével, a gondolkodás pedig azonos a léttel, ennek az elképzelésnek a tarthatatlansága csak a XX. sz. elején kerül megmagyarázásra: a lét valójában több, mint a létezők létezése.
Elutasították a hagyományos istenképet, helyette Istent azonosították az egyetlen létezővel. Ez nem keresztény istenkép azonban, mert itt Isten maga az egyetlen létező. Egyfajta panteizmus tehát.
Korai képviselője még Xenophanész. Egyes források szerint Parmenidész tanítója volt.
Ismert mint valláskritikus. Rámutatott a többistenhit kulturális függőségére. Helyette egyetlen, absztrakt isteni elvet vallott, aki megismerhetetlen emberi ésszel.
S a legismertebb eleai Zénón, paradoxonai révén, a legismertebb a teknősbéka és a futóbajnok versenye, ahol ha kis előnyt kap a tekősbéka, sose fogja tudni utolérni őt akár a leggyorsabb ember se. Zénón paradoxonai Parmenidész igazolására szolgálnak, pl. az említett történet a mozgás lehetetlenségét akarja bizonyítani.
A mozgás elenni érvet nem részletezem, ez közismert: a futóbajnok és a teknősbéka, ahogy ezt említettem. De lássuk a sokaság ellenit!
Ha a dolgok végtelenül kis dolgokból, kiterjedés nélküli pontokból állnának, akkor semmi se létezhetne, hiszen a kiterjedés nélkül ponthoz hozzáadva egy másik kiterjedés nélküli pontot ismét nem lenne az eredmény kiterjedt. S bármennyi pontot adnánk még hozzá, a végeredmény továbbra is semmi lenne. Ha viszont a dolgok nem végtelenül kis dolgokból állnak, hanem kiterjedéssel rendelkező kis részekből, akkor ezek ismét részekből fognak állni, a részek között lesz távolság, s így tovább a végtelenségig az egyre kisebb és kisebb részekig. Ez sem lehetséges.
A modern megoldás a kérdésre csak a XX. században született meg: van egy minimális méret, mely alatt a méret fogalma egyszerűen megszűnik, az anyag energiává válik.
Melisszosz – szintén Parmenidész tanítványa – követi Parmenidészt, egyedül abban tér el, hogy szerinte a mindenség örök és végtelen, s testetlen.
A pluralista iskola fő képviselői Anaxagorasz és Empedoklész. tanításuk lényeg nagyjából úgy jellemezhető: a milétoszi és az eleai iskola nézeteinek összehangolása. Van a természet, annak alapalkotóelemeivel, de van egy külső erő is.
Empedoklész szerint 4 alapalkotóelem van (egyezően a hagyományos görög elképzeléssel ezek a föld, a víz, a levegő, s a tűz -, melyeket két egymással ellentétes szellemi erő, a szeretet és a viszály mozgat, az előbbi egyesíti a dolgokat, míg az utóbbi elválasztja őket.
Anaxagorasz szerint az anyagi világon kívül létezik egy önálló szellemi erő, mely megszervezte a szervezetlen anyagot és azt mozgásba hozta, míg az után az anyag már ment tovább saját szabályai alapján. A valóság alapja a dolgok „magvai”, minden dolognak megvan a maga „magva”, a világ minden része tartalmaz mindent, de a részek különböznek, mert bennük egyik vagy másik „mag” dominál. Az emberi lélek a szellemi erőhöz tartozik.
Egyik tanítványa Arkhelaosz volt, aki azért érdekes, mert ő volt Szókratész tanítója.
Az atomista iskola fő képviselője Démokritosz. Tanítása hasonlít a püthagoraszi iskolában abban, hogy az üresség az egyik alapalkotóeleme, míg másik az atom, minden anyag alapja az atom, mely egy oszthatatlan anyagi részecske, az egyes dolgok azért különböznek egymástól, mert bennük az atomok elrendezése eltérő. Bizonyos szempontból az eleai irányzat ellentéte ez: az eleaiak nem lehetséges mozgás, mert ehhez üresség kellene, míg az atomisták tényként elfogadják a mozgást, s ebből következtetnek az ürességre. Démokritosz fő újítása, hogy szerinte nincs se belső, se külső rendezőerő. A világ egyszerűen az atomok véletlenszerűnek tűnő, valójában tudományosan feltárható és előre meghatározott, szabályszerű mozgásának és kölcsönhatásának eredménye. A lélek létezik, de tisztán anyagi jelenség.
Démokritosz volt a hivatalos marxizmus, s személyesen Lenin kedvenc ókori filozófusa. A materializmus megalapítójának számított. Hiszen teljesen tagadott nem csak minden transzcendenst, de minden nem-anyagi szellemit is. Lenin korában mindez még teljesen tudományosnak is tűnt, hiszen minden arra mutatott: a világ a saját szabályai alapján működik, csak várni kell, hogy a tudomány felfedezze az összes természeti törvényt. Nincs szabad akarat, mindent természeti törvények határoznak meg, s eljön a nap, amikor minden törvényt tudni fogunk. Szabadság nincs, az csupán tudomásul vett szükségszerűség.
Aztán jött hatalmas pofára esés: a tudomány tényleg fejlődött, csak nem úgy, ahogy azt a materialisták szerették volna. A XX. századi fizika két hatalmas pofont kevert le a materializmusnak.
Az első: kiderült, hogy az atomnál kisebb részecskék világára nem érvényesek a fizika törvényei. Az szubatomi részecskék számára nincs maximális sebesség, a fénysebességnél gyorsabbak képesek mozogni, továbbá állapotuk függ a megfigyeléstől, valamint nem mérhető egyszerre a helyük és a mozgásirányuk. A következtetés: a szubatomi részecskék helyzete csak megközelíthetően jósolható, de nem állapítható meg rájuk semmilyen szabályosság.
A második: amikor mérhetővé vált a csillagrendszereknél nagyobb egységek sebessége is, kiderült: a galaxisokban sem érvényesek a fizika törvényei. Míg a Naprendszerben vagy más csillagrendszerben minden szépen működik, a bolygók sebessége kapcsolatban áll az illető csillag gravitációs erejével, addig a galaxisokban a csillagok sebességére ez nem igaz: nem olyan sebességgel keringenek galaxisuk központja körül, ahogy kellene. A modern fizika erre kitalálta a soha senki által ne tapasztalt sötét anyag és sötét energia fogalmát, ezek miatt nem felel meg a csillagok sebessége az elvártnak.
Ez kb. olyan, mintha azt mondanánk, hogy 2×2=4, de csak a földszinten, viszont a pincében 2×2 lehet bármi, a padláson pedig 2×2=2, mert a sötét padláslény – melyet soha senki se látott – megeszik 2-t.
Ennyit a tudományvallásról…
Nem véletlen, hogy a mai modern marxizmus hívei régóta nem hívei a marxi filozófiának, hanem csak közgazdaságtanát és politikáját támogatják. Lásd Latin-Amerikát, ahol a marxizmus máig tényező, de mindig együtt a katolikus világnézettel.
Másik fő ismert képviselője ennek az iskolának Leukipposz.
*
Összegezve:
A két véglet:
- a mai Kisázsia – anyagi a világ és többféle, az alap egy vagy több ősanyag,
- a mai Dél-Olaszország – szellemi a világ és egy, az alap egy.
A kettő kombinálása:
- pluralista iskola – anyag és szellem.
Egyéb:
- püthagoraszi iskola – a világ szellemi, ez irányítja a passzív ősanyagot,
- epheszoszi iskola: anyagi a világ, egyetlen ősanyag, s ennek inherens ereje a változás.
- atomista iskola – anyag, rendezőelv nélkül.
*
Monizmus és pluralizmus
Fontos ennek a két alapfogalomnak a tisztázása.
Sokféleképpen megfogalmazható, de a 3 alapvető: egzisztencia (létezés), szubsztancia (lényeg) és kategória alapon.
Létezésalapú monizmus és pluralizmus: minden egy vagy minden több? Azaz hány dolog létezik: egy vagy több?
Ha egy dolog létezik csak, ebben az esetben honnan van az a sok konkrét dolog, melyeket tapasztalunk?
Erre a két fő válasz:
- a konkrét dolgok csak látszatok, azaz érzeteink csalókák, ezért gondoljuk, hogy van több konkrét dolog,
- a konkrét dolgok az egy mesterséges, szubjektív felosztásának eredményei csupán.
Ellentéte ennek az elképzelésnek a létezésalapú pluralizmus, melynek állítása: több dolog van.
Lényegalapú monizmus és pluralizmus: minden dolog lényege ugyanaz vagy nem?
Ez a monizmus lehet többféle alapú:
- materialista: minden alapja az anyag, minden annak valamilyen formája, azaz ami nem-anyaginak tűnik, az is csak sajátos anyag vagy az anyag valamilyen sajátossága,
- semleges: van egy harmadik típusú lényeg, mely az anyagi és a szellemi alapja,
- idealista: minden szellemi, az anyag a szellem terméke.
Van olyan sajátos monizmus is, mely nehezen helyezhető el ebben a felosztásban: ez anyagi alapot vall, azonban az anyagnak valamilyen szellemi erőt is tulajdonít. Ez nehezem határolható el a materialista monizmustól, mely az anyag belső tulajdonságának tekint valamiféle energiát.
Ellentét: a lényegalapú pluralizmus: a dolgok lényegileg több alapvető elemre vezethetők vissza.
S végül a kategórialapú monizmus: sok konkrét dolog van, de ezek egyetlen dolog részekre válásából erednek.
Ellentéte a kategórialapú pluralizmus: nincs egyetlen felső kategória.
Vegyük észre: az egyik típusú monizmus lehet más szempontból pluralizmus is. Lásd pl. a keresztény vallás vagy a marxizmus tanítását, mindkettő egyszerre létezésalapú pluralista, de lényegalapú monista!
Továbbá kvalitatív és kvantitatív értelemben is különbséget kell tennünk. Aki kvantitatív monista egy darab dologban hisz, míg a kvalitatív monista több dologban, melyek azonban ugyanazok. Aki kvantitatív pluralista több darab dologban hisz, míg a kvalitatív pluralista több dologban, melyek egyszerre több példányban is jelen vannak. Bár így végiggondolva, a kvalitatív pluralista egyben kvantitatív pluralista is, míg a kvantitatív pluralista nem feltétlenül kvalitatív pluralista.
Nem említettem a dualizmust és a nihilizmust. A dualizmus felfogható mint a pluralizmus alváltozata. A nihilizmus pedig azt jelenti, nem egy vagy több dolog van, hanem nulla.
