Kuvandik

By | 2022-06-12

Annak idején a Szovjetunióban sok furcsa lépés született a kisebbségi politikában.

Tudni kell, a Szovjetunió mint állam nem Oroszország helyett lett tervezve, hanem világállamként. Ezt jelezte, hogy nem volt hivatalos nyelv, se bármilyen orosz jelkép, a címer a földgömb volt, a zászló teljesen nemzetmentes, a himnusz meg az Internacionálé.

Persze a tényleges helyzet a 30-as évek második felétől más lett: az, hogy a Szovjetunió egy orosz állam. Ezt lassan a jelképek változása is követte, pl. az Internacionálé helyett elfogadott új szovjet himnusz immár utalt Oroszországra. De a kisebbségi politika kialakítása még a kezdeti időszakban indult meg.

A két időszak ellentétei egyszerre szabták meg a kisebbségi politikát. Sokszor bizarr eredményekkel.

Lenin számára a legnagyobb veszélyt az orosz nacionalizmus és az orosz birodalmi gondolat volt, így az alapcél: az orosz súly csökkentése, más “szocialista nemzetek” kialakítása az orosz erő ellensúlyozására.

A tervezet megkülönböztetett alapszinten 3 típusú “nemzetet”:

  • önálló létre alkalmas nemzetet, ők kaptak tagköztársasági státuszt,
  • önálló létre alkalmatlan nemzetet, ők csak megyei szint alatti autonómiát kaptak,
  • s a kettő közti szint, a “fejlődő” nemzetek, melyek most még nem, de hamarosan alkalmasak lesznek a “nemzeti” létre, ők a köztes autonóm köztársaság státuszt kaptak, mely a gyakorlatban autonóm megyét jelentett.

A pragmatizmus persze mindig beleszólt az elméletbe:

  • az adott nemzetiségnek kellett, hogy legyen kompakt törzsterülete, azaz ha ez nem volt, nem járt magasabb státusz – ezért pl. a zsidók hiába voltak a 7. legnagyobb nemzetiség, csak megyei szint alatti autonómiát kaptak, ez a Zsidó Autonóm Terület, ahová sose költözött a szovjet zsidók 10 %-ánál több,
  • az adott nemzetiség törzsterülete nem lehetett teljesen “bezárva” egyetlen tagköztársaság által. ezért pl. a tatárok nem lehettek önálló tagköztársaság, bár ők voltak a 6. legnagyobb szovjet nemzetiség,
  • legyen a tagköztársaságban egy többségi nemzetiség, ezért pl. Dagesztán sose lehett tagköztársaság, mert tíznél több nép lakja, s egyik se alkot abszolút többséget,
  • tisztán külpolitikai szempontok is voltak időnként: a lengyelek sose kaptak semmilyen szintű autonómiát, a finnek viszont még tagköztársaság is voltak ideiglenesen pár évig.

Ami most érdekes az Szovjet Közép-Ázsia. A kezdeti állapot: két autonóm köztársaság az orosz köztársaságon belül.

1924-ben beindult a tagköztársaságok szervezése itt: először Türkmenisztán és Üzbegisztán, majd Tadzsikisztán, végül (1936-ban) Kazahsztán és Kirgizsztán.

a mai orosz-kazah határ (piros – Oroszo., narancs – Kazahsztán)

Kazahsztán eredetileg mint az orosz köztársaságon belüli autonóm köztársaság lett 1924-ben, s 12 évvel később lett teljesjogú tagköztársasággá emelve. Amíg az orosz köztársaságon belüli autonóm köztársaság státuszuk volt, a terület nagyobb volt, hozzájuk tartozott az Orenburgi megye is.

Ez a megye azonban el lett véve tőlük a tagköztársasági státusz megkapása előtt. Miért? Teljesen pragmatikus félelmekből. Az ok: a Volga-menti türk-muszlim vidék – Baskíria és Tatársztán – ne legyen közvetlenül határos egy szintén türk-muszlim tagköztársasággal. Szóval kommunista eszme ide vagy oda, volt mégis bizalmatlanság az erősen nem-orosz identitásúak irányában,

A keskeny sáv neve Kuvandik-folyosó. Ez Orenburg megye legkeskenyebb része. Egyébként a kazah és a baskír-tatár nacionalizmus mind a mai napig sérelemként éli meg, hogy nincs a két terület között közvetlen határ.

Engem ez Afganisztán északkeleti csücskére emlékeztet. A Wakhan-folyosó, melyet egy brit-orosz megállappdás hozott létre a XIX. sz. végén, hogy se az oroszok ne legyenek közvetlenül határosak a brit Indiával (a mai Pakisztánnal), s a britek az orosz érdekszférába tartozó Horezmmel és Hívával.

piros, sárga, zöld – Oroszo., narancs – Kazahsztán (T – Tatársztán, B – Baskíria, sárga – Orenburgi megye)
lakótelep a mai Kuvandikban