Magyar mássalhangzók, melyek nem egységesek

By | 2021-08-29

A legjellemzőbb dolog két különböző nyelv beszélői között a nem-értés. Nem közvetlen értelemben, hanem kiejtésileg.

A magyar nem érti miért mondja egy orosz “ti” helyett, hogy “tyi”, pedig hát nyilvánvaló mi a különbség a kettő között! A cseh nem érti miért mondja szinte az egész világ a cseh ř-t “rzs” alakban, miközben hát nyilvánvaló, hogy a ř az nem rž. Az amerikai is nevet a latin-amerikain, hogy az “i”-t mond, mikor “ɪ”-t kellene – hiszen nyilvánvaló, hogy ezek nem ugyanazok.

Az ilyen kérdéseket korán feltettem magamnak, gyerekkorom soknyelvű környezete miatt. Amit megfigyeltem: az emberek a saját nyelvükben képtelenek észrevenni az ilyen “furcsaságokat”. S ez minden nyelvű embereknél így van.

Az eszperantó nevű nyelvparódia leglelkesebb propagandátorainak gyöngyszeme: az eszperantóban a hangok nem hatnak egymásra. Amikor először hallottam ezt, még el is gondolkoztam, lehetséges-e ez. Persze nem, ez marhaság. Kölcsönhatás mindig van, s éppen az a idegennyelv tanulás egyik nehézsége, hogy a kölcsönhatás nem azonos minden nyelvben.

Most szeretném azokat a magyar mássalhangzókat bemutatni, ahol “furcsaság” van, de amelyet magyar anyanyelvű ember sose vesz észre, kivéve persze, ha nyelvészetet tanul.

Igyekszem nem tudományoskodni, ill. megmagyarázom közérthetően a szakszavakat.

Először azokat, ahol a “furcsaság” kötelező, azaz mindenki így ejti.

Orrhangok labiodentalizációja. A három magyar “szabványos” orrhang – m, n, ny – közül az első kettőre hat. Az “m” bilabiális (azaz a képzés az alsó és a felső ajkak összeérintésével történik), míg az “n” alveoláris (azaz a a képzés a felső fogínnyel és a nyelvvel történik). Viszont amikor ez a 2 hang “v” vagy “f” elé kerül, az ejtés szinte képtelen feladat az m/n és a v/f különbözősége miatt, így az emberi hangképző szervek a dolgot leegyszerűsítik, az “m” ejtése “hátra” tolódik, a “n” ejtése pedig “előre”.

A megoldás tehát m = ɱ és n = ɱ – azaz mind az “m”, mind az “n” hekyett “ɱ” lesz, ami egy labiodentális orrhang (labiodentális = a képzés a felső fogsorral és az alsó ajakkal történik).

Szerencsére ez minden nyelvben ugyanígy van, legalábbis én nem tudok nyelvről, melyben ne így lenne. Így ez nem okoz gyakorlati problémát a nyelvek között.

Az egyetlen gond a helyesírás: mivel az ejtés azonos, így az olyan szavakban, ahol “m” vagy “n” van v/f előtt, a kiejtésből nem lehet megállapítani a helyesírást. Ennek következménye: a kevéssé iskolázott emberek keverik a m/n betűt ilyen esetben. Lásd komfort/konfort.

Orrhangok palatizációja. Ez a magyarul egyedül az “n”-t érinti, mivel csak ennek van palatális “verziója”. (Lásd: palatális m nincs a magyarban.) Palatális = a képzés a szájpadlás tetejével és a nyelvvel történik.

Na most, ha “n” kerül a palatális “gy”, “ny”, “ty” elé, akkor abból “ny” lesz. Lásd “angyal” ejtése “anygyal”. Ez eléggé általános jelenség más nyelvekben is, persze ahol léteznek ezek a hangok.

Orrhangok velarizációja. Veláris =  a képzés a hátsó szájpadlással és a nyelvvel történik. Ez történik az “n” hanggal a veláris g/k előtt. Lásd, a “hang” szóban az “n” egész más, mint a “nem” szóban.

Ez viszont nem feltlétlenül van így mindenhol. Pl. az oroszban ez nem létezik. Magyar füllel az orosz ejtés ezért olyan, mintha az oroszok szótagolnának ebben az esetben, vagy valamilyen sajátos gégezárat tennének be az n és a g/k közé.

Az egyetlen megmaradt ly esete. A magyar ly hang kihalt, mára csak egyes nyelvjárásokban ejtik. De máig mindenki ejti a köznyelvben is egy esetben: ha az “l” gy/ny/ty elé kerül.

Szóval ha valaki kérdezi, hogyan kellett eredetileg ejteni az ly-t, a válasz lásd pl. a “hölgy” szót, az ottani “l” máig ly-ejtésű.

S most a legfurcsább eset, a magyar “j” viselkedése. Itt valójában teljes a káosz. Amit a magyar ember j-nek képzel, az sokszor nem is az. Íme az esetek:

  • a “j” zöngés palatális közelítőhang alapesetben: pl. “jó”,
  • a “j” azonban réshang lesz, ha zöngés mássalhangzó után kerül, ha utána szünet vagy zöngés mássalhangzó következik, ez a hang a legtöbb nyelvben a “h” részének számít,
  • ha pedig zöngétlen mássalhangzó után kerül, s utána szünet vagy zöngétlen mássalhangzó következik, akkor még zöngétlenedik is, ez a hang a legtöbb nyelvben szintén a “h” részének számít.

Tehát egy idegen számára abszolút nem logikus hogyan lehet a magyuarban a j-ből h.

A “h” esete ehhez kissé hasonló:

  • “normál” esetben zöngétlen közelítőhang gégehang, pl. “hónap”,
  • magánhangzók között zöngésedik, pl. “ehet”,
  • ha azonban szótag végére kerül, zöngétlen réshanggá lesz:
    • mély magánhangzó után: veláris, pl. “doh”,
    • magas magánhangzó után: palatális, pl. “ihlet”.

Mondjuk egy német vagy egy cseh számára rendkívüli meglepő, hogy egy magyar képes ugyan cseh/német “ch” hangot ejteni, de csak magánhangzó után. Lásd a “technika” szóban a “ch” nem gond egy magyar számár, de a “München” szóban már komoly megpróbáltatás, az átlag “münhen” vagy “münken” alakban ejti. Pedig a jelenség magyarázata ez a magyar sajátosság.

S most a nem kötelező ejtések. Ahol nem minden magyar ejt ugyanúgy.

Az “n” orrhang prepalatizációja. Prepalatális = a képzés a fogmederrel és a szájpadlással történik. Ha az “n” dzs/cs elé kerül, egyesik az n-t prepalatiálisan ejtik, ez amolyan “majdnem ny”. Azt mondanám saját, nem-reprezentatív megfigyelésem alapján: minél magasabb a stílus, annál kisebb mértékű ez az ejtés. Mondjuk “halandzsa” – magasabb stílusban tiszta “n” hallatszik, alacsonyabb stílusban prepalatális “majdnem ny”.

Egyébként ha megnyitunk egy vonatkozó könyvet, ott azt látjuk: a prepalatális ejtés az egyetlen. Csakhogy én ezt nem így hallom. Persze, lehet, hogy én tévedek.

A “v” approximantizációja. A “normál” magyar “v” réshang, ez azt jelenti a hang a lágáram részleges zárásával halad ki a tüdőből a szájüregen keresztül. Réshangok a magyarban: f/v, s/zs, sz/z. Ezek közül a “v” eleve sajátos pl. zöngésedési szemszögből. S talán ennek kapcsolódó jelensége, hogy egyesek közelítőhangként ejtik a v-t (közelítőhang = approximáns = a légáramban nincs semmilyen zár, az folyamatos, a beszédszervek csak megközelítik egymást).

Viszont ez az ejtés stigmatizált, azaz magas stílusban sose hallható. Népiesen ezt úgy nevezik “úgy beszél, mintha részeg lenne”. Én viszont gyakran így ejtem. Saját magam elemzése közben döbbentem rá a megoldásra: ez gyerekkori spanyol hatás. A spanyolban ugyanis a “normál b” majdnem így ejtendő, csak kicsit még előrébb, magyar füllel mintha egy furcsa “b” és “v” közti, “részegen” ejtett hang lenne.

Spanyolban ilyen még a “d” és a “g” normál ejtése is, azaz közelítőhangként vannak ejtve, s ez is nagyon hatott rám. Amint elkezdek gyorsabban beszélni magyarul, azonnal elkezdek így ejteni. Ami szar dolog, mert mnagyarul ez műveletlenségnek számít. Amikor kell, odafigyelek, hogy “csattanjon” a hang: lényegében ez az eltérés, a magyar b/d/g “csattan”, azaz zárhang (= teljes akadály van a szájban, ami felpattan), míg spanyolul folyamatos légáram van a legtöbb esetben (tulajdonképpen mindig kivéve mondat legelején, orrhang után, valamint nagyon tagolt ejtásben szó elején is). Praktikusan: egy normális folyó spanyol gyors beszédben csak orrhang után van magyar típusú b/d/g hang.

S végül a magyar nyelvészek egyik kedvenc vitája a kettő közül: a “gy” és a “ty” milyen hang. (A másik kedvenc vita: létezik-e a magyarban “dz” hang.) A vita lényege: megfigyelhető, a magyarok egy része nem ejti mindig zárhangként a gy/ty-t, hanem “tiszta csattanás” helyett egy kis mellékzörej is van. Szóvégén mindig van mellékzörej is, ami viszont azt jelenti, ez már nem zárhang, hanem zár-réshang. De sok ejtésben ez van a szó első magánhangzója előtti helyzetben is.

Könnyen felfogható: nézzük a “magyar”, “hogy”, s “gyors” szavakat. A “magyar” szóban egyértelműen zárhang van, tisztán csattan és kész. A “hogy” szóban csak nagyon tagolt ejtésben, talán versszavaláskor hallatszik zárhang, egyébként ez abszolút zár-réshang: mintha lenne benne egy kis “dzs” elem is enyhén. (Érdemes összevetni a “hogy” és “hogyan” szavakat, ég és föld!) A “gyors” szóban viszont már elmondható: választékos ejtésben mindig zárhang, de gyors beszédben azonnal átmegy zár-réshangba.

Bár behatóan nem foglalkoztam a kérdéssel, szerintem a magyar kiejtés valahol éppen átmenet lehet a régióban. Ugyanis hiába nem rokon a magyar nyelv a szomszédos nyelvekkel, kölcsönös hatás mindenképpen van. A magyartól északra van “gy” és “ty” zárhang (pl. szlovák, cseh, ukrán, ruszin). Délre viszont (szerb, horvát) nincs, ott a gy helyett palatizált dzs van, a ty helyett meg palatizált cs, azaz zár-réshangok. (Az ingadozást jól jelzi: magyarul egyszer “Milosevity”, másszor “Milosevics” van írva.)

Magamat megfigyelve: zár-réshang gy/ty-t csak szóvégen mondok.

*

Az egyes használt fogalmak összesítve. A hangok meghatározásához két szempont szükséges: a képzés módját és a képzés helyének megadása.

képzés módja szerint vannak, a 7 fő kategóriq (ezeket lehet még alkategóriákra is osztani):

  • obsztruensek – akadályba ütközik a légáram a szájban:
    • réshangok (frikatívák) – az akadály a szájban van és részleges,
    • zár-réshangok (affrikáták) – az akadály kezdetben teljes, majd részlegessé válik,
    • zárhangok (okkluzívák) – az akadály a szájban van és teljes;
  • szonoránsok – nem ütközik akadályba a légáram a szájban:
    • közelítőhangok (approximánsok) – a hangképző szervek csak megközelítik egymást vagy csak kis erővel érintik egymást,
    • orrhangok (nazálisok) – a légáram akadályozva van a szájban, de távozik az orron keresztül,
    • oldalhangok (laterálisok) – a légáram a nyelv mentén halad, de a nyelv akadályozza azt,
    • pergőhangok (tremulánsok) – a légáram rezegtetésel képződött hangok.

A magyarban van mind a 7 kategóriában hang.

képzés helye szerint vannak, a 10 fő kategória (ezeket lehet még alkategóriákra is osztani)::

  • bilabiális (ajakhangok) – a képzés az alsó és a felső ajkakkal történik,
  • labiodentális (fog-ajakhangok) – a képzés a felső fogsorral és az alsó ajakkal történik,
  • dentális (foghangok) – a képzés a felső fogsorral és a nyelvvel történik,
  • alveoláris (fogíny-hangok) – a képzés a felső fogínnyel és a nyelvvel történik,
  • posztalveo-palatális vagy posztalveoláris (fogíny-szájpadlás hangok) – a képzés a felső fogínnyel és a szájpadlással történik,
  • prepalatális (fogmeder-hangok) – a képzés a fogmederrel és a szájpadlással történik,
  • palatális (szájpadlás-hangok) – a képzés a szájpadlás tetejével és a nyelvvel történik,
  • veláris (hátsó szájpadlás hangok) – a képzés a hátsó szájpadlással és a nyelvvel történik,
  • uvuláris (nyelvcsap-hangok) – a képzés a nyevcsappal történik,
  • laringeális (gége-hangok) – a képzés a gégével történik.

A magyarban uvuláris hang nincs, a többi kategóriában van magyar hang. (Uvuláris zárhang van pl. az arabban, nagyon jellemző, ez a ق betűvel jelölt hang, melyet latin átírásban q-val szoktak írni – ezért van az, hogy angolul Irak az nem Irac vagy Irak, hanem Iraq. Amikor parodizálni akarják az arab beszédet, nagyon szeretnek a humoristák ezzel a hanggal viccelődni. Ez ugyanaz, mint a héberben a ק, de a mai zsidók nem ejtik már így, európai hatásra: a modern héber nyelvet ugyanis szláv és germán anyanyelvű zsidók élesztették újra, ez hatalmas hatást tett a nyelvre, pl. az ilyen nagyon “idegen” hangok megszűntek egyszerűen: a mai zsidók tehát azonosan ejtik a ק és כ betűt, eredetileg csak az utóbbi volt azonos a normál magyar k-val, de ma ugyanígy ejtik az előzőt is, viszont a helyesírás megmaradt, ez olyan náluk, mint nálunk a j és az ly. )

Egyszer majd keresztezem a 2 táblázatot, s leírom mi hogy van érthető nyelven.