Kevés ország van Európában, ahol a baloldal/jobboldal ellentét teljesen másodlagos, mert van egy nála fontosabb megosztó szempont. Az egyik ilyen ország persze Magyarország a népi/urbánus ellentéttel. De most arról az országról írnék, ahol ez a megosztás még a magyarnál is fontosabb: ez Oroszország.
Ami magyarul a népi az oroszul a szlav(jan)ofil, ami pedig magyarul az urbánus az oroszul a zapadnyik, szó szerinti fordításban „szlávbarát” és „nyugatos„.
A kettő közti ellentét nagyon röviden:
- A zapadnyik irányzat alapvető kiindulópontja folyamatosan, már mnegjelenése – a XIX. sz. eleje – óta, hogy Oroszország iszonyúan le van maradva, aminek ok elavult társadalmi rendje, így át kell venni a modern nyugati modelleket. Abban, hogy konkrét mely nyugati modellt, eltérések voltak: voltak akik a radikálisabb francia-angol modellt akarták, mások a mérsékeltebb németet, később az irányzatban az alkotmányos monarchia híveitől a szocializmus híveiig mindenféle volt.
- A szlav(jan)ofil irányzat – mely szintén a XIX. sz. elején indult – kiinduló pontja pont az ellenkezője: Oroszország sikeres civilizációs modell, míg a nyugat válságban van. Itt is voltak persze alirányzatok: a radikálisok szerint Oroszországnak szerepe van az egész világban, a saját rendjét terjeszteni köteles, a mérsékeltek szerint Oroszországnak nincs ilyen missziós kötelessége, csak el kell határolódnia a káros nyugati modellektől.
Egy tipikus példa az ellentétre: a jobbágyság. A jobbágyság eltörlése (1861-1892 között lépésenként történt) előtt vita folyt, mi a teendő az orosz jobbágyokkal. A zapadnyik irányzat szerint a nyugat-európai modell követendő, azaz legyen kapitalizmus a falvakban, alakuljanak ki a sikeres jobbágyokból parasztpolgárok és a sikertelenekből mezőgazdasági bérmunkások. A szlavofil irányzat szerint viszont a paraszti közösség pozitív orosz hagyomány, független a feudalizmustól, így csak a földesúr hatalma szüntetendő meg a közösség felett, de maga a jobbágyközösség fenntartandó, mert a kapitalizmus bevezetése a falura szétrombolná Oroszországot, annak összetartó társadalmát.
Természetesen a szlavofil irányzat mindig sokkal erősebb volt, még a zapadnyik irányzatok győzelme is lassan elvesztette nyugatos jellegét, az mindig enyhült.
Valójában a zapadnyik irányzat kezdete a gyakorlatban még az eszme megfogalmazása előtti, ez I. Pjotr (Péter) cár uralma (1682-1725), a zapadnyikok mindig rá hivatkoznak mint a nyugati minták első nagy követőjére. Persze a szlavofil oldal is elismeri Péter érdemeit, de jellemzően a külpolitikában, hiszen Péter volt az, aki képes lett először a történelemben nagyhatalmat csinálni Oroszországból (Oroszország és szövetségesei győztek Svédország és szövetségesei felett 1721-ben, s Svédország megszűnt nagyhatalom lenni, ezzel elhárult az Oroszország nyugati határait leginkább veszélyeztető svéd veszély).
Mindenképpen a nyugatos irányzat időszakának számít még az 1917-es, a kommunista hatalomátváteli időszak, s sokak szerint a kommunizmus is, legalábbis annak első szakasza, hiszen a marxizmus nyilvánvalóan egy nyugat-európai eszme. S természetesen a leghosszabb nyugatos időszak Oroszország történelmében a 15-éves Gorbacsov-Jelcin kor, amikoris az állam kifejezetten törekedett a nyugati minták lehető legteljesebb másolására.
Amit sose értenek a nyugatiak, hogyan is lehetséges Oroszországban az a jelenség, hogy harcos antikommunisták, szovjetellenes aktivisták, a szovjet kor alatt üldözött orosz értelmiségiek eljutnak oda, hogy Sztálint és általában a Szovjetúniót pozitívan értékelik. Miközben ezek az orosz emberek nem is változtatták meg időközben véleményüket! Pedig ez a látszólagos furcsaság azonnal érthetővé válik, ha megismerik a szlavofil-zapadnyik ellentétet.
Szeretnék felhozni 3 példát, egy élő embert és két már halottat.
Alekszandr Dugin (1962-) a legnagyobb ma élő orosz filozófus ellenzéki, rendszerkritikus, antikommunista disszidensként kezdte munkásságát a 80-as években. A Szovjetúnió összeomlása (mely orosz nézőpontból több évszázados orosz területek elvesztését és 15-20 millió orosz ember külföldre kerülését jelentette) hatására, pár év szélsőbbos kanyar után, sajátos orosz nacionalista eszméket fejlesztett ki, fő orosz nemzetpolitikai célnak az elvesztett volt szovjet területek visszaszerzését tekinti.
Nacionalizmusa azért sajátos, mert nem orosz etnikai alapú és nem keresztény alapú – az eurázsiai elmélete minden régióbeli nép egyenlőségét hirdeti, s a keresztény hagyomány mellett elismeri más vallások – különösen a iszlám – hagyományát és teljes létjogosultságát.
Dugin visszahozta az ismertségbe Lev Gumiljov (1912-1992) orosz történész – mellékesen: Anna Ahmatova világhírű orosz költőnő fia – marginálisnak számító sajátos történelemszemléletét, mely a szlavofil narratívát kiterjeszti az egész régióra, valamint az orosz nép kialakulását egészen más módon magyarázza. A „hivatalos” orosz nemzeteredet-tanítás szerint a mai Oroszország északnyugati részén lévő szláv törzsek viking uralkodókkal szervezték meg az orosz nemzetet a IX. században, ez terjeszkedni kezdett, majd idegen – mongol-tatár – uralom alá került a XIII. században, végül a XV. század végén felszabadult a mongol elnyomás alól, s ismét erősödni kezdett mind keleten, mind nyugaton. Ezzel szemben Gumiljov eleve többes eredetet állít, melyben a keleti szlávok és a finnugorok egyenrangú szerepet játszottak, a mongol-tatár uralmat pedig nem idegen elnyomásként, hanem pozitív nemzetépítő tényezőként, a népek szimbiózisaként tárgyalja. Innen az a koncepció, hogy Oroszország nem lehet és nem is kell, hogy legyen nyugati típusú nemzetállam, hanem közös értékeken alapuló birodalom, melyben az egyes népek egyszerre rendelkeznek saját kultúrával, de – mivel mind egy közös „regionális nép” tagjai is – van egy közös eurázsiai kultúra is, s ebben ugyanúgy részük van az ortodox keresztény oroszoknak, mint a különböző – többnyire muszlim vallású – türk, mongol, kaukázusi népeknek. Az elmélet szerint éppen ez adja Oroszország sajátos jellegét, míg a nyugati koncepció átvétele romba döntené az országot. Ez tehát egyfajta birodalmi régiós nacionalizmus, mely elveti mind a marxista internacionalizmust, mint a liberális eredetű nemzetállami nacionalizmust.
De visszatérve Duginra, hogyan is jött képbe a kommunista időszak mint pozitívum. Egyrészt szerinte máe Lenin csökkentette az I. Péter által megkezdett nyugati irányt, ennek jelképe, hogy az orosz főváros 200 év után ismét Moszva lett (1713-1918 között a főváros Szentpétervár volt), ezen kívül pedig az igazi pozitív szovjet vezér Sztálin, aki bár egy nyugati eszmére – a marxizmusra – hivatkozva, de mégis: megerősítette az országot, annak függetlenségét a nyugattól, meggátolta a liberalizmus bejövetelét, a „szovjet nép” koncepciója pedig egyfajta változata volt az „eurázsiai nép” fogalmának. Sztálin után viszont a szovjet rendszer omlásnak indult a buta, tehetségtelen, csak hatalomra éhes vczetés alatt, melynek mélypontja természetesen Gorbacsov, aki – éppen nyugatos eszméi miatt – tönkretette az országot, majd az immár összezsugorodott Oroszországban Jelcin folytatta ezt a rombolást.
Íme a koncepció tehát hogyan lehet antikommunistaként Sztálint – sőt az egész szovjet kort – pozitívan értékelni.
A másik példám Alekszandr Szolzsenyicin (1918-2008) a legnagyobb XX. századi orosz író. Őt nem igazán kell bemutatnom. A legnagyobb szerepet játszotta a szovjet propaganda hatásának rombolásában a 60-as, 70-es években. 1974-ben kiutasították a Szovjetúnióból, 1994-ben tért haza.
Amikor 1974-ben nyugatra került, nagy lelkesedéssel fogadták. Aztán a lelkesedés gyorsan elpárolgott, amikor kiderült, Szolzsenyicin cseppet se nyugatpárti, szovjetellenes kritikája és antikommunizmusa egyáltalán nem liberális alapú. Híres beszédében, amit a harvardi egyetemen 1978-ban tartott azt mondta: „Egész életemet egy kommunista rezsim alatt töltöttem el, s elmondhatom, hogy egy objektív jogi mérce nélküli társadalomban élni valóban szörnyű dolog. De egy olyan társadalomban se érdemes élni, melynek egyetlen mércéje a jog. Egy olyan társadalom, mely kizárólag a törvény betűjén alapul és soha nem törekszik magasabbra, nagyon ritkán képes élni az emberi képességek biztosította hatalmas előnyökkel.“.
Szolzsenyicin álláspontja hagyományosabb, mint Duginé. Ő részben helyesnek tartotta a Szovjetúnió összeomlását, az etnikailag idegen (értsd: nem szláv) régiók kiválását, azokat tehernek tekintette. Szolzsenyicin számára az egész szovjet kor negatívum, mert megszakított egy ígéretes, pozitív, szerves fejlődést, de mégis: a szovjet koron belül a legrombolóbb a kezdet és a vég volt (azaz Lenin és Gorbacsov), míg Sztálin a kisebbik rossz volt, az ő ideje alatt az ország erős volt és független.
S végül a leginkább explicit eset, még egy Alekszandr – egyébként véletlen, hogy 3 darab Alekszandrt választottam ki -, Alekszandr Zinovjev (1922-2006) világhírű orosz filozófus.
Antisztálinista kommunistaként indult, majd elvetette a kommunizmust egészében, 1976-ban kiutasították a Szovjetúnióból, majd nyugaton élve elkezdte kritizálni a nyugati orosz emigránsok egy részét, akik szerinte nem szovjetellenesek, hanem valójában oroszellenesek, gyorsan nyugaton is marginális lett a nyugat kritizálása miatt, majd a végső momentum a nyugat által imádott Gorbacsov elleni heves ellenkezése lett. Zinovjev Gorbacsovot és csapatát képmutató sarlátonoknak, hullarablóknak, gazembereknek, hazaárulóknak nevezte. A még radikálisabb reformereket, Jelcint és csapatát pedig sziplán analfabéta idiótáknak minősítettte. 1991-ben Zinovjev tragédiának nevezte, hogy a Gorbacsov elleni puccskísérlet nem lett sikeres.
Zinovjev nagyon gyorsan az orosz liberális értelmiség idoljából az orosz kommunista értelmiség hősévé lett, azon értelmiségé, mely Gorbacsovot hagyományos kommunista, sztálinista pozíciókból kritizálta. Zinovjev azt állította, a nyugat válságban van, s a nyugat alapvető intézményeit – piacgazdaság, parlamenti demokrácia – semmiképpen se szabad bevezetni Oroszországban, majd amikor ezek be lettek vezetve, az orosz rendszert „gyarmati demokráciának” nevezte, a liberális demokrácia szerinte ugyanis nem más, mint a nyugat gyarmatosító politikája a világ többi része erőforrásainak elrablására. A nyugati kultúrát „kultúra hiányának” nevezte, mellyel szembeállította a szovjet kultúrát. Sztálint és rendszerét úgy kezdte értékelni mint jelentős történelmi időszakot, melyben Oroszország képes volt magát megtartani független állapotban, a nyugat által nem alávetett államként, míg a reformerek pedig mindezt elárulták, pénzéhségből és butaságból átadták az országot nyugati megbízóiknak. Zinovjev a jelcini korban már az orosz kommunistákat támogatta.
A 90-es években az orosz politika élet kb. ez volt: domináns liberális nyugatpárti erők + 2 részre oszló ellenzék, egyik – nagyobb – fele kommunista szempontból kritizálta a hatalmat, a másik fele pedig nacionalista szempontból.
Putyint, amikor először megjelent a színen 1999-ben, Zinovjev nem tekintette hazaárulónak, sőt új jelenségnek mondta, de túlságosan lágynak, határozatlannak ítélte meg a nyugat elleni szembenállásban, az oroszországi nyugatpárti hatalmi struktúra likvidálásában. (Hozzá kell tenni, Putyin csak 2007-ben, azaz 1 évvel Zinovjev haléla után hirdette meg nyíltan a nyugat elleni ellenállás útját, lásd müncheni beszéd.) Zinovjev úgy halt meg, hogy pesszimista jövőre számított Oroszország tekintetében, azt állítva, hogy csak akkor lesz változás, amikor az orosz emberek lemondanak arról, hogy megfeleljenek a nyugati elvárásoknak, s felismerik, hogy a nyugati rendszer bevezetés Oroszországba Gorbacsov és Jelcin által nem más, mint az ország nyugat általi gyarmatosítása.
