Most a héten volt az utolsó munkanapom jelenlegi munkahelyemen. Jogilag egyébként november 4. az utolsó munkanapom, de ténylegesen most volt, a fennmaradő időt sikeresen kitöltöm pár nap szabadsággal és leginkább betegszabadsággal, legalábbis ez a tervem.
Már előre dörzsölöm a tenyeremet, mert annyi felhasználatlan szabadságom maradt, hogy egy egész havi bért fizetnek majd nekem pluszban.
Ez volt egyébként 2007-es Bulgáriába költözésem óta a 6. – nettó az 5. – munkahelyem. Teljesen átlagos hely, se igazán jó, se igazán jó. Majd írok róla részletesebben 1 év múlva.
A búcsú érdekes dolog, minden megszépül.
Kb. mint amikor balatoni nyaralás után a Kádár-korban visszanéztünk az étkezdére. Amolyan kedves érzés volt megnézni utoljára az épületet, ahová 2 héten át naponta 3-szor bementünk. Már maga ez a bemenés marad csak az emlékezetben, a részletek elfelejtődnek, hogy száraz volt a kenyér, undorítóan lisztes a leves, mócsingos a hús, s minden egyéb sajátossága a nagyüzemi étkezésnek.
A nosztalgiát persze gyorsan megszakítja az a gondolatkísérlet, mi lenne, ha megint be kellene mennünk enni oda. Erre megborzongunk, s gyorsan múlik a nosztalgikus hangulat.
Na, ez pont ugyanaz.
Kihasználni ezt azonban csúnya dolog. Ez a korábbi munkahelyére visszalátogató kolléga című jelenség. Bejön valami átlátszó ürüggyel, de egész testtartásán és arckifejezésén látszik a „beee, én már nem vagyok itt!” mondás.
- Ne tömjénezze magát! – mondaná erre Bástya elvtárs.
Természetesen készítettem videót utolsó napi munkába menetelemről, csak pár vágás van benne:
