Visszatérés a múltba

By | 2023-06-12
Megosztás:

Kamaszként nagy lehetőség volt számomra a kommunizmussal annak legtisztább, orosz formában megismerkedni.

Hozzá képest a magyar verzió már erősen fékezett habzásúbb volt, de még az általam szintén jól ismert bolgár és kubai verzió is elmaradt az eredetitől. Az orosz volt az igazi! S jól megismerhettem, mert szovjet-orosz iskolába jártam 5 éven keresztül, ott is érettségiztem.

A három legviccesebb dolog akkoriban, amit megtapasztaltam: a szómágia, a teljes tudás képzete, s dramatizáltság.

A szómágia a legegyszerűbb dolog. Egyes szavakat betiltani, másoknak teljesen új értelmet adni. A szótiltás persze az én időmben – a 80-es évek eleje – már sose volt durva, nem büntettek senkit a megszegésért, de éreztették vele: illetlenséget követett el, kb. mintha fingott volna a villamoson. Jó módszer, hatásosabb is a közvetlen tiltásnál: a tiltás ellen lázadoznak az emberek, de a jó illem ellen nem nagyon. A jó illem tulajdonképpen a szabályrendszer interiorizálása, azaz magunk is elhisszük, hogy amit teszünk vagy nem teszünk, azt nem azért tesszük vagy nem tesszük, mert valaki ezt nekünk megparancsolta, hanem mély meggyőződésből, hogy ez egyszerűen így helyes.

Ezért is sokkal nehezebb az ilyesmi ellen küzdeni. Ha az ember fel is ismeri egy-egy illemszabály abszurditását, nehezen képes áthágni. Valahogy kényelmetlen, kellemetlen ezt megtenni.

A szómásítás is érdekes dolog. A kedvenc szovjet példám a „demokrata” szó (oroszul: gyemokrát демократ). A szovjet propaganda ezt eredetileg a kapitalizmus és a szocializmus közti állapot megnevezésére találta ki, azaz ahol még nincs „szocializmus” – értsd: nem a kommunista párt gyakorolja a teljhatalmat -, de az adott ország vezetése szimpatizál a szovjet táborral, amolyan baráti állam. A II. vh. után szívesen alkalmazták ezt azokra az országokra, ahol már szovjet befolyás volt, de még nem lett bevezetve a kommunista pártállamiság, mondjuk Magyarországra 1945-1949 között. Érdekes, hogy a szovjet hétköznapi nyelvben viszont a szó rögzült, a hivatalostól eltérő jelentésben, egészen a kommunizmus kelet-európai bukásáig az szovjet köznyelv „demokrata” alatt a csatlós államok polgárait értette, lásd a „demokraták” azok a csehszlovákok, magyarok, lengyelek, stb. együtt.

Ez sokkal jellemzőbb a liberálisokra egyébként ma már, lásd „tolerancia”, „meleg”, „gender”, „homofób”, s még tucatnyi szó ilyen szó. Mindig kérdés ilyenkor mi a teendő:

  • harcoljunk az adott szó eredeti jelentéséért, ezzel mindig hosszas magyarázatra kényszerülni,
  • fogadjuk el, hogy a szó az ellenségé, s mondjunk más szót helyette;

kiváló példa a „homofób” szó erre: teljesen azonos nézeteket valló rendszerkritikusok két táborra oszlanak, a „nem vagyok homofób, de” táborra és a „homofób vagyok, na és?” táborra.

A dramatizáltság könnyű téma. A filmművészetben érthető a legkönnyebben: minél egyszerűbb a műfaj, annál látványosabb ez, egy tipikus szappanoperában már maga a zenei aláfestés jelzi melyik szereplő jó és melyik rossz, de a magasabb szintű filmekben is alapvető a zene, mi lenne mondjuk a Star Warsból John Williams nélkül?

1997-1998-ban a múzsám úgy tanult magyarul, hogy a La usurpadora című mexikói szappanoperát nézte magyar szinkronnal (magyarul a címe: Paula és Paulina). A sorozat rendkívül primitív, ezért nyelvtanulásra kiváló: kb. 2 ezer szó a teljes szókincs, mindig tőmondatokban beszélnek, minden iszonyú lassú, ráadásul a helyzetből érthetőek a szavak szinte mindig. Magam is kénytelen voltam pár részt végigszenvedni. (Legalább az egyik mellékszereplőt, az egyik gonosz nőt alakító színésznő rendkívül szép nő volt. Általában nem szeretem a szőkéket, de ő tetszett.) Itt tökélyre volt víve a zenei aláfestés.

Engem diákként a teljes tudás képzete zavart azonban a legjobban. A séma az volt: nem tudtunk semmit, de az okosok rájöttek, majd átadták a tudást, azóta nekünk csak hallgatni kell rájuk. S amint bármi lyuk támadt a rendszeren, az utólagosan belemagyarázták, mintha azt is tudták volna.

A modern liberalizmus egyre jobban halad ezen az úton. Nap mint nap látom. Jó jel, ez a vég jele ugyanis.

az illető színésznő, itt énekel, egy előző nemzedékbeli nagy mexikói szupersztár dalát adja elő – elég szerény az énektehetség az eredeti előadóhoz képest, aki törtpnetesen a kedvenc latin-amerikai énekesnőm
az eredeti, a ma már 69 éves Lupita d’Alessio itt még 30+ évesen, azt hiszem világos, hogy ez egy jóval magasabb szint az énektehetségben – annak idején én csináltam róla cikket a magyar és a bolgár Wikipédiában, bár a magyar verzióhoz akadt még egy rajongó, aki aztán kiegészítette a cikket

Természetesen van külön cikkem Lupitáról: íme.