Nem vagyok a modern zene híve, de a mai zene a modern zene, így nem lehet elzárkózni tőle. Ahogy a politikában, úgy a zenében se vagyok a modernitás híve, dehát a környezetből megragad mindig egy-egy hangsorozat.
Három időszakot tudnék mondani 18 éven aluli életemből: kisgyerekkor, kezdő kamaszkor, későkamasz idő.
Későkamasz koromban, ami a 80-as évek első fele, volt egy amerikai énekesnő, mely alig 3 számmal ugyan, de világhíres volt 2-3 éven keresztül.
Aztán mindig az érettségimre fog emlékeztetni a következő dal, mert akkoriban állandóan adták. Akkoriban ráadásul – az internet nemlétezése miatt – egy-egy sztárdal sokkal nagyobb hatást ért el, mint manapság.
Amikor az énekesnő 52 évesen hirtelen meghalt – ráadásul nem mint a sztárok szoktak, drogozásban, hanem „normál” betegségben -, olyan volt, mintha egy rokonom halt volna meg. Különösen megrázó ennek tudatában harmadik slágere:
Amikor kiskamasz voltam, akkor nem volt még videó szinte sehol, a tv-ben se adtak zenét, szinte csak a rádió volt. Általános iskolás koromban minden reggel kocsival vittek iskolába (10 km-re laktunk az iskolától), s az autórádió volt a zeneforrás. Átlag hetente 3-4-szer leadták a következőt:
Erről emlékeim vegyesek. Egyrészt a bugyuta, vidám dallam, másrészt az iskolába járás kellemetlen érzése. Magát az együttest egyébként csak kb. 20 évvel később láttam meg, addig csak a hangjukat ismertem. Már a YouTube megjelenése kellett, hogy megnézzem, hogyan is néznek ki ezek az emberek.
Meglepő, de máig léteznek, s elő is adnak amolyan retróelőadókként:
De jöjjön kisgyerekkori élményem is. Ez ugyanis a semmi hangja a 70-es évek kezdetéről. Erről nyilván nem tudok semmit linkelni, bár pár éve megpróbáltam leutánozni:
Nagyszüleim Rákosszentmihályon laktak, kis családi házban, olyan utcában, mely még aszfaltozva se volt, sőt nem volt víz- és gázvezeték se az utcában. Utcai világítás is alig-alig volt. Akkoriban a forgalom olyan gyér volt, hogy egy autó elhaladása eseményszámba ment. Szóval akkori esti emlékem, hogy fekszem az ágyban, alvásra készülve, tök sötét van, alig van külső zaj, s csak az árnyékok változnak a falakon.
Meg kell mondanom, ez a „zene” a kedvencem, jobb mint a Brotherhood of Men vagy Laura Branigan, máig emlékszem rá, s már akkor tudtam 7-8 évesen, hogy 30 évvel később is emlékezni fogok rá. (Akkor még csak az ezredfordulóig számoltam előre, nem gondoltam, hogy majdnem 50 évvel később is emlékezni fogok rá.)
