A kommunizmus bukásának egyik belső oka a hazudozáskényszer. Még a legmérsékeltebb kommunista rendszer se engedte meg a hivatalos narratíva nyílt ellenzését.
Aminek eredménye a rendszer lassú rohadása.
Ha ugyanis látszólag mindenki a rendszer híve, a végén az a paradox helyzet áll elő, hogy nemcsak hogy értékét veszti a rendszereszme, de a hatalom a végén már azt se tudhatja, ki a híve és ki nem az. Az eredmény: a valóban rendszerhű javító szándék is elsikkad, hiszen nem tudható, hogy az ami.
Kaliforniában élő, de a kommunista Magyarországon szocializálódott, magyar ismerösöm mondja, náluk ma már a szólásszabadság olyan szintű, mint a Kádár-rendszerben volt a 70-es években: rokonok, haverok között pofázhatsz bármit, de ha bárhol máshol ellentmondasz az hivatalos állami eszmének, jól megnézheted magadat. Ha krizálsz, annak mindenképpen rendszerhű kritikának kell tűnnie, s kell bele „vörös farok”, azaz a rendszer alapvető dicsérete is. Ha nem így teszel, véged van: ha alkalmazott vagy, kirúgnak, ha pedig vállalkozó vagy, hirtelen minden üzleti partnered megszakít veled minden kapcsolatot. Csak ha az ember nagyon vagyonos, akkor engedheti meg magának a tényleg szabad véleménynyilvánítást.
Tudom, ebben élni szörnyű lehet. Nekünk, a szólásszabadság Kelet-Európájában könnyű. De a dolog pozitív oldala: az a rendszer, mely teljes egyetértést követel, rendkívül gyenge, s egyre gyengül.
