A munkavállaló alárendelt viszonyban van a munkáltatójával szemben, hiszen eleve ezért lett alkalmazva: teljesítsen egy adott feladatot a munkáltató nevében, a munkáltató érdekében, a munkáltató szabályai alapján. Ami a munkaviszonyt illeti, nem lehet szó se demokráciáról, se szólásszabadságról: ha aláírom a munkaszerződést, akkor vállalom a kötöttségeket.
Ha mondjuk csempéző vagyok, nem mondhatom azt a munkaadónak, hogy én nem a kapott anyaggal dolgozom, nem a megadott módszer szerint, mert nekem jobb ötletem van, akkor is alkalmaznom kell a munkadó előírásait, ha azokat egyébként rosszaknak tartom, s a magánéletemben egész másképp csepézek ki egy fürdőszobát.
Azt se tehetem meg, hogy mindenkinek elmondom, milyen hülye a munkaadóm, hogy ilyen buta utasításokat ad. S mondjuk a Facebookre se posztolhatom ki ezt. Miért? Mert ezzel megsérteném a munkaviszonyban meglévő bizalmi elemet. Sok munkaszerződésben explicit módon benne is van a belső infók megosztásának tilalma.
De mi a helyzet, ha szabadidőmben – vagy akár munkaidőm szünetében – véleményt nyilvánítok, élek szólásszabadságommal, esetleg élek gyülekezési jogommal, felszólalok, cikket írok, stb. olyasmiről, ami nincs kapcsolatban a munkáltatómmal?
Ha állásom olyan, hogy képviselem a munkáltatómat, azaz vezető beosztásban vagyok, akkor bizony szűkül a szabadságom. Tegyük fel egy dohányforgalmazó cégben vagyok vezető beosztásban, szabadidőmben meg a dohányzás ártalmai ellen küzdök – közvetve, de sértem a cég érdekeit.
Mark Fisher Kapitalista realizmus c. könyvében leírja a Ratners Group esetét. A cég ékszerek készítésével és forgalmazásával foglalkozott. Olcsó árai miatt hatalmas sikert ért el a cég. Aztán egy nap, 1991-ben a cég főrészvényese és igazgatója Gerald Ratner egy nyilvános beszédében a cége termékeit vacaknak minősítette, többek közt megjegyezve, hogy az egyik fülbevalójuk olcsóbb, mint egy garnélarákos szendvics. Ezzel csupán az igazságot mondta kit, amit eddig is tudott mindenki, de így, a cég igazgatójának szájából ez sokkhatást okozott: pár hét alatt a Ratners márka összeomlott.
Pedig itt csak egy ismert tény lett kimondva, de mi lenne, ha valaki, egy cég felelős embere egyenesen kritikát hangoztatna?
De vegyünk olyat, ahol közvetve se sérül a cég érdeke. Mert a legtöbb eset ilyen. S mi van, a politikai véleménnyel?
Ami történni szokott manapság nyugaton: adott egy cég, adott egy alkalmazottja, mely megfogalmaz olyan politikai véleményt, mely az adott társadalom fősodrú véleményével ellentétes. Pl. az alkalmazott azt állítja, a „black lives matter” jelszó rasszizmus, tagadja az emberokozta klímaváltozást, vagy ellenzi az egyneműek házasságát, a homokosságot bűnnek tekinti. Mire jönnek különböző lobbista szervezetek, melyek követelik a cég vezetésétől: a „kirekesztő”, „fasiszta”, „rasszista”, „gyűlöletkeltő” eszmékben hívő alkalmazottukat bocsássák el, ellenkező esetben úgy tekintik, a cég egyetért alkalmazottjával, ami miatt az egész cég ellen bojkott lesz kezdeményezve.
A következmény ilyenkor: a cég elbocsátja a dolgozót. Hiszen a cég számára kisebb kár egy esetleg jó dolgozó alkalmazott elküldése, mint egy bojkott hatása.
De valóban itt arról van szó, hogy a munkáltató elnyomja a munkaválallót jogaiban? Szerintem ez abszolút téves értelmezés.
Az esetek 99,9 %-ában a munkáltató egyetlen célja a nyereség. Nagyon ritka az olyan munkáltató, melynél valamilyen ideológiai meggyőződés a profit felett áll.
Tehát szerintem itt inkább arról van szó, hogy az éppen többségi álláspontok ellen fellépni veszélyes mulatság, mert üldözés, kiközösítés, megvetés, elehetetlenítés lehet belőle.
Mi a megoldás? Egyetlen dolog: még többet hangoztatni a „helytelen” véleményeket, mert ezzel azok terjednek, így az említett típusú bojkottoknak se lesz majd akkora elrettentő hatása.
