Hasznos latin táblázatok nyelvtanuláshoz I.

Tartalomjegyzék:

• Hasznos latin táblázatok nyelvtanuláshoz I. – kiejtés
• Hasznos latin táblázatok nyelvtanuláshoz II. – Névszó-ragozás
• Hasznos latin táblázatok nyelvtanuláshoz III. – Névmások
• Hasznos latin táblázatok nyelvtanuláshoz IV. – Fokozás, számnevek, határozószók
• Hasznos latin táblázatok nyelvtanuláshoz V. – Elöljárószók
• Hasznos latin táblázatok nyelvtanuláshoz VI. – Igeragozás 1.
• Hasznos latin táblázatok nyelvtanuláshoz VII. – Igeragozás 2.

*

Kiejtési táblázatok.

A latin írásban vannak nagybetűk és kisbetűk. Használatuk azonban egészen más volt, mint manapság.

A klasszikus korban a feliratokat, ünnepélyes szövegeket, irodalmi műveket kizárólag nagybetűkkel írták. Tehát pl. azt, hogy Római Birodalom úgy írták, hogy IMPERIVM ROMANVM. A kisbetűket kizárólag kézírásban használták, mint a nagybetűk „gyors” változatát. Ugyanezt kézírással tehát imperivm romanvm formában írták. A kettőt sosem keverték.

A középkorban alakult ki az a szokás, hogy a kétféle betűt keverjük. Ekkortól írjuk a mondatkezdő szó és a tulajdonnevek első betűjét nagy betűvel, minden más betűt pedig kicsivel. Ez a szokás mind a mai napig megmaradt, a klasszikus latin szövegeket is így szokás írni.

Úgyszintén nem használtak írásjeleket a klasszikus korban, s a szavak között is csak kézírásban hagytak szünetet. A középkortól alakult ki a szavak között szünet hagyása, s vessző, pont, felkiáltójel, kérdőjel használata. A klasszikus latin szövegeket is így szokás írni manapság.

Tehát a klasszikus korban 23 betűt használtak. A mai szokás szerint 24 betűt használunk, az egyetlen különbség a klasszikus korhoz képest, hogy a klasszikus kori V betűt ma U betűként írjuk, amikor magánhangzóként szerepel, azonban sok mai latin szövegben ez nem érvenyesül csupa nagybetűs szövegekben, azaz ilyen esetben szintén nem használatos az U.

*

Íme a Magyarországon elterjedt latin kiejtések összehasonlítása:

Magyarázat a betűk ejtéséhez:

• å = kb. röviden ejtett magyar „á”
• ë = kb. röviden ejtett magyar „é”
• w = mint az angol „w”, kb. készülődj magyar „u” ejtéséhez, majd mondj „v” hangot
• µ = mint az „n” ejtése a magyar „cseng” szóban
• ^h = hehezet, a megelőző mássalhangzó h hanggal való együttes ejtése (egy hangként)
• ^ = kettőshangzó, a két hang együtt ejtve

Felmerül a kérdés: melyik kiejtést használjuk? Szerintem a válasz pofonegyszerű: ha a klasszikus latint tanuljuk, miért használnánk bármi mást, mint a klasszikus kiejtést? Én csak egyszerű paraszt vagyok, de nem értem, miért kellene más kiejtést használni? Mert a jogászok és az orvosok a magyaros ejtést használják? Dehát ők nem beszélnek, írnak, olvasnak latinul, ők csupán egyes latin szavakat használnak!

Azaz ha nem az a célunk, hogy csak jogi, orvosi, egyéb tudományos szakszavakat akarunk tanulni, akkor ne a magyaros ejtést használjuk. S ha nem is katolikus papok, apácák, stb. szeretnénk lenni, akkor nincs okunk a katolikus egyházi kiejtést alkalmazni. Ha a latint maga a latin miatt tanuljuk, akkor egyetlen értelmes megoldás van: a klasszikus ejtés!

Tehát a következő kiejtést használjuk, megismétlem itt érthetőbb alakban a klasszikus ejtés szabályait:

Magyarázat a betűk ejtéséhez:

• å = kb. röviden ejtett magyar „á”
• ë = kb. röviden ejtett magyar „é”
• w = mint az angol „w”, kb. készülődj magyar „u” ejtéséhez, majd mondj „v” hangot
• µ = mint az „n” ejtése a magyar „cseng” szóban
• ^h = hehezet, a megelőző mássalhangzó h hanggal való együttes ejtése (egy hangként)
• ^ = kettőshangzó, a két hang együtt ejtve

Látjuk, hogy több betűnél, mégpedig a magánhangzóknál – A, E, I, O, U, Y – kétféle ejtés lehetséges. Mikor melyik a helyes, bármelyik? Nem, minden esetben csak az egyik ejtés a helyes. A latin magánhangzók lehetnek rövidek vagy hosszúak. Sajnos a latin írásban ritkán jelölték a magánhangzók hosszúságát, viszont szerencsére a szótárak jellemzően jelölik, s természetesen a latin nyelvkönyvek is.

A hosszúságot fontos megtanulni minden szónál, mert ettől függ a szótagok hosszúsága is (ez a latin nyelvű költészetben nagy szerepet játszik), több esetben pedig ettől függ a szó hangsúlyának a helye, valamint ezen kívül pedig egyes esetekben csak a magánhangzó hosszúsága különböztet meg egyes szavakat.

A hosszúság általános jelölése a betű felett lévő vonal, pl. így Ā vagy „magyar” módra vessző a betű felett, tehát pl. Á, ez utóbbi a ritkább. A rövid magánhangzók általában nincsenek jelölve, onnan tudjuk tehát, hogy rövidek, hogy nincs rajtuk hosszúság jel. Néha jelölve vannak szintén egy felettük lévő „sapkával”, tehát pl. Ă, de mint mondtam ez a ritkább jelölés, elsősorban verselésben használatos. Én itt a hosszú magánhangzókat az Ā jellel fogom jelölni, a rövideket pedig úgy, hogy nem teszek rájuk jelet.

Na és mi a helyzet az Y betűvel? Ott látható, hogy ejtése lehet i/í és ü/ű is. A kettő itt cserélhető egymással. Az Y betűt görög szavakban lévő Y (üpszilon vagy ipszilon) átírására használták. Az ógörögben e betű eredeti ejtése „ü”, azonban sok római nem tudta ezt helyesen ejteni, helyett „i”-t mondott, így általános ejtése „i” volt. Ráadásul a klasszikus latin kor vége felé a görögök is egyre kevésbé mondtak „ü”-t, egyre inkább „i” lett a populáris ejtés, bár a művelt nyelvben még sokáig az „ü” volt a szabvány. (A mai görög nyelvben nincs „ü”, az üpszilon/ipszilon ejtése „i”.)

Az utolsó kérdés: az I mikor magánhangzó és mikor mássalhangzó? Ez igen egyszerű. A szavak elején és két magánhangzó között. Minden más esetben magánhangzót jelöl az I. Azonban van egy kivétel: összetett szavak esetében az összetett szó részét alkotó eredeti szóban mássalhangzót jelentő I megmarad mássalhangzónak az összetett szóban, akkor is, ha ott már nem felel meg a fenti szabálynak.

*

Hangsúly.

Először is megnbsp; kell érteni, hogy mi a szótag a latinban.

A szótag legfontosabb sajátossága, hogy egyetlen magánhangzót tartalmazhat csak, s minden szótag kötelezően tartalmaz pontosan egy magánhangzót. Magánhangzó nélkül nincs szótag. Fontos tudnivaló azonban, hogy a kettőshangzók egy magánhangzónak számítanak. A kettőshangzók a következők: AE, AV, EI, OE, OV, UI. Szintén egyetlen hangnak számít a CH, PH és TH.

A mássalhangzók a következőképpen kapcsolódnak a magánhangzókhoz:

• a szó elején lévő mássalhagzó(k) a szó első magánhangzójával alkot(nak) szótagot,
• a szó végén lévő mássalhagzó(k) a szó utolsó magánhangzójával alkot(nak) szótagot,
• két magánhangzó között lévő egy darab mássalhangzó mindig a következő magánhangzóhoz kapcsolódik,
• ha két magánhangzó között egynél több mássalhangzó van, a legutolsó mássalhangzó a következő magánhangzóhoz kapcsolódik, a többi pedig a megelőző magánhangzóhoz,
• KIVÉTELek:

1. ha B, C, D, F, G, K, P, T után R vagy L következik, a két mássalhangzó nem választódik el egymástól, tehát a következő magánhangzóhoz kerül mind az R/L, mind az előtti lévő felsorolt mássalhangzó,
2. az X és a Z két hangnak számít, de nem választódik ketté – ha X vagy Z van két magánhagzó között, az X azonban az ELŐZŐ magánhangzóval alkot szótagot, míg a Z a következő magánhangzóval,
3. összetett szavak esetében az elválasztásnál megmarad szótaghatárként az eredeti szavak határa.

Mint látjuk, a szabályok azonosak a magyarban meglévő szabályokkal, csak az első kivételre kell figyelemmel lennünk, mivel csak ez különbözik a magyar szótagelválasztási szabélyoktól.

Megkülönböztetünk egymástól hosszú és rövid szótagokat:

• a szótag hosszú:
  • ha mássalhangzóra végződik,
  • ha magánhangzóra végződik, s ez a magánhangzó hosszú magánhangzó vagy kettőshangzó,
• a szótag rövid:
  • ha magánhangzóra végződik, s ez a magáhangzó rövid magánhangzó.

Ami a hangsúly illeti, a hangsúly a következő lehet:

• egyszótagú szavakban, az egyetlen szótag a hangsúlyos,
• kétszótagú szavakban, az utolsó előtti szótag a hangsúlyos,
• három vagy többszótagú szavakban:
  • az utolsó előtti szótag a hangsúlyos, ha az utolsó előtti szótag hosszú,
  • a hátulról harmadik szótag hangsúlyos, ha az utolsó előtti szótag rövid.